Szablon:BudapestNHM

Masa główna meteorytu Lenarto (źródło: Papp 2015)

Krótka historia kolekcji meteorytów w Węgierskim Muzeum Historii Naturalnej

Główna masa (76,5 kg) meteorytu żelaznego „Lenarto” (Lénártó, obecnie Lenartov, Słowacja), ofiarowanego przez Józsefa Kapiego, miejscowego właściciela ziemskiego, do Muzeum Narodowego w 1815 roku, była pierwszym okazem w kolekcji. W 1838 roku muzeum otrzymało meteoryt kamienny „Gross-Divina” (Nagydévény, obecnie Divina, Słowacja) dzięki uprzejmości Ludoviki Lasanszky, wdowy po miejscowym właścicielu ziemskim, hrabim László Csáky. Później do kolekcji trafiło wiele innych okazów meteorytów z węgierskich spadków, dzięki hojności indywidualnych darczyńców. Materiały zostały ofiarowane w 1853 roku przez Vilmosa Knöpflera, lekarza z Marosvásárhely (obecnie Târgu Mureş, Rumunia) z „Mezö-Madaras” (Mezőmadaras, obecnie Mădăraş, Rumunia); w 1858 roku przez prof. Józsefa Töröka z Collegium Debrecen z „Kaba”; w 1866 roku przez Jenő Őriego, wicekróla powiatu Ung, z „Knyahinya” (Csillagfalva, obecnie Knyahynya w Ukrainie); w 1895 roku przez Lajosa Kürthy’ego, wicekróla powiatu Zólyom, z „Nagy-Borové” (Nagyborove, obecnie Veľké Borové, Słowacja); w 1900 roku przez hrabiego Józsefa Mailátha, miejscowego właściciela ziemskiego, z meteorytu „Ofehértó” (Ófehértó).

Instytucje państwowe i inne także przyczyniły się do wzbogacenia kolekcji. W 1866 roku Rada Liniowa zakupiła kamień ważący 73 funty (41,3 kg) z deszczu meteorytów „Knyahinya”; w 1868 roku Węgierska Akademia Nauk podarowała siedem okazów z zagranicznych spadków, uzyskanych w zamian za próbki zebrane przez komisję Akademii na miejscu spadku meteorytu „Knyahinya”.

W 1876 roku w kolekcji znajdowało się 67 okazów meteorytów. Kolejny szybki rozwój kolekcji był przede wszystkim zasługą niezrównanego patrona muzeum, Andora Semseya (1833–1923). Okazał on preferencje finansowe wobec kolekcji meteorytów, zwiększając jej zasoby o kilka tysięcy sztuk. Wśród nich znalazło się 456 okazów z kolekcji holenderskiego profesora Eduarda Hendrika von Baumhauera (1820–1885) oraz 214 okazów z kolekcji barona von Brauna, austriackiego radcy stanu. To Semsey opracował pierwszy drukowany katalog kolekcji (1886) i opublikował krótką recenzję kolekcji w czasopiśmie Magyar Salon (1888). Pod koniec ery Semseya i Krennera (1919) kolekcja meteorytów liczyła 1182 okazy. Najlepsze okazy były eksponowane w czterech gablotach wystawowych.

Kolekcja rozwijała się umiarkowanie w następnych dekadach, a w 1951 roku, kiedy László Tokody (korzystając z katalogu rękopiśmiennego sporządzonego przez Márię Vendl w 1928 roku) opublikował swoją książkę o kolekcjach meteorytów na Węgrzech (Meteorite collections in Hungary), liczyła 1295 okazów z 484 spadków. Duże okazy zajmowały prominentne miejsce w nowej wystawie otwartej w 1952 roku.

Pożar muzeum w 1956 roku miał niszczący wpływ na kolekcję meteorytów – ponad połowa okazów została zniszczona. Ocalałe okazy zostały oczyszczone, uwolnione od rdzy, zakonserwowane, zidentyfikowane i ponownie skatalogowane przez László Tokody’ego i Márię Rapszky-Hanák w latach 1959–1962. Niewielki wzrost kolekcji po 1956 roku wynikał z kilku krajowych (Węgierska Służba Geologiczna) i zagranicznych (H. H. Nininger) darów oraz okazjonalnych wymian. Nowy drukowany katalog kolekcji, opublikowany w języku angielskim przez Csabę Ravasza w pierwszym tomie Fragmenta Mineralogica et Petrographica (1969), zawierał informacje nie tylko o samych okazach (numery inwentarzowe, opisy, waga, rozmiar), ale także o spadkach. Ten elektroniczny katalog jest poprawioną i zaktualizowaną, dwujęzyczną (węgiersko-angielską) wersją tego ostatniego katalogu.

Brief history of the meteorite collection in the Hungarian Natural History Museum

The main mass (76,5 kg) of the 108,5-kg “Lenarto” iron meteorite fall (Lénártó, now Lenartov, Slovakia), donated by József Kapy, local landlord to the National Museum in 1815, was the first specimen in the collection. In 1838 the museum received the “Gross-Divina” (Nagydivény, now Divina, Slovakia) stone due to the benevolence of Ludovika Lasanszky, widow of the local landholder, Count László Csáky. Later on a number of meteorite specimens from Hungarian falls arrived to the collection thanks to the generosity of individual donors as well. Materials were donated in 1853 by Vilmos Knöpfler, physician at Marosvásárhely (now Târgu Mureş, Romania) from the “Mezö-Madaras” (Mezőmadaras, now Mădăraş, Romania); in 1858 by Prof. József Török of the Debrecen College from the “Kaba”; in 1866 by Jenő Őri, Deputy Lord Lieutenant of Ung County from the “Knyahinya” (Csillagfalva, now Knyahynya in the Ukraine); in 1895 by Lajos Kürthy, Lord Lieutenant of Zólyom County from the “Nagy-Borové” (Nagyborove, now Veľké Borové, Szlovákia); in 1900 by Count József Mailáth, local landlord from the “Ofehértó” (Ófehértó) fall.

State and other institutions also contributed to the enrichment of the collection. In 1866 the Locotenential Council purchased a 73-pound (41.3 kg) stone from the “Knyahinya” meteorite shower; in 1868 the Hungarian Academy of Sciences gave seven specimens from foreign falls, obtained in exchange for specimens collected by the commission of the Academy on the site of the “Knyahinya” fall.

67 meteorite specimens were held in the collection in 1876. Subsequent rapid development of the collection was first of all due to the financial aid of the unsurpassable patron of the museum, Andor Semsey (1833–1923). He showed a preference to the financial assistance of the meteorite collection, and increased its holdings altogether with some thousand pieces. Among them 456 specimens from the collection of the Dutch professor Eduard Hendrik von Baumhauer (1820–1885) and 214 specimens from the collection of Baron von Braun, Austrian state councillor. It was Semsey who compiled the first printed catalogue of the collection (1886, title page, first page), and he published a brief review of the collection in the journal Magyar Salon (1888). By the end of the Semsey and Krenner era (1919) the meteorite collection amounted to 1182 specimens. The best specimens were exhibited in four display cabinets.

The collection moderately increased in the next decades, and in 1951, when László Tokody (using the manuscript catalogue taken by Mária Vendl in 1928) published his book on Meteorite collections in Hungary, amounted to 1295 specimens from 484 falls. Click here for the topographical part of the catalogue. Large specimens occupied a prominent place in the new exhibition opened in 1952.

The conflagration of the museum in 1956 had a devastating effect on the meteorite collection, more than half of the specimens were destroyed. Rescued specimens were cleaned, freed from rust, conserved, determined and recatalogued by László Tokody and Mária Rapszky-Hanák between 1959–62. A minor increase of the collection after 1956 was due to a few domestic (Hungarian Geological Survey) and foreign (H. H. Nininger) donations, and occasional exchange. The new printed catalogue of the collection, was published in English by Csaba Ravasz in the first (1969) volume of Fragmenta Mineralogica et Petrographica. This catalogue gave information not only about the specimens themselves (inventory numbers, description, weight, size) but about the falls as well. This electronic catalogue is an amended and updated, bilingual (Hungarian and English) version of this latter catalogue.

A magyar meteoritika történetének rövid áttekintése

Papp Gábor (2002): A magyar topografikus és leíró ásványtan története c. könyvének I. függeléke nyomán, kisebb változtatásokkal

I. 1770 előtt*

A középkor embere a szokatlan égi jelenségeket háború, dögvész, éhínség előhírnökeiként rettegte. Az égi jelek és az égből hullott „mennykövek” az egyéb kuriózumokkal együtt felkerültek a kéziratos, majd nyomtatott krónikák lapjaira. Ez utóbbiakban találjuk az első, bizonyosan meteorithullásról beszámoló nyomtatott tudósítást. Székely István 1559-ben megjelent krónikája [1] emlékezett meg róla, hogy az előző évben

Magiar orszagba a’ kereztesi mezœn pinkest hauanak tizen kilenczedik napian finies nappal a’ tiszta egbœl, harom kœ essec ala, kic a’ mertekben huszan neg’ fontot niomanac egietembe.

Istvánffy Miklós 1622-ben megjelent magyar históriájában [2] írt az 1560-as miskolci hullásról:

Miskolc mellett öt igen nagy, emberfőnyi nagyságú, sárgás és barnás színű, súlyos, kénkőszagú kő esett le az égből, miután a tiszta eget hirtelen és iszonyú villámlás, dörgés és váratlan levegőindulás háborította meg, mely azután szempillantás alatt elcsendesedett. Egyikük most is a diósgyőri várban őriztetik, a többit Balassa Zsigmond elküldte Ferdinánd királynak.

Az 1751-es hrašćinai (Zágráb környéki) meteorithullásról sajátos módon a zágrábi káptalan vett föl hitelesített jegyzőkönyvet, melyet a meteorittal együtt Mária Terézia királynőnek küldtek Bécsbe. E hullás nevezetessége az volt, hogy számos szemtanú előtt történt – az égből leeső kő- és vasdarabok létezését ugyanis a korabeli természetvizsgálók többsége is kétségbe vonta.

II. 1770–1850

A tudományos igényű hazai meteoritika első szárnypróbálgatásai még egyszerű leírások voltak a lénártói meteoritról, Ludwig Tehel, az MNM Természetrajzi Tárának őre (1815), illetve Mathias Sennowitz késmárki természetbúvár tollából (1818). Később Zipser a nagydivényi (1840), majd a szlanicai (árvai) meteoritot ismertette (1846). A magyar ásványtannak az 1840-es években megkezdődött feléledése idején már érdemi vizsgálatok is történtek. A KMTT megbízásából Petz Vilmos ásványtani leírást, Boór Károly „vegybontást" [vegyelemzést] tett közzé (1845) a szlanicai (árvai-magurai) meteoritról. Sadler József a nagydivinai és a horvátországi (milenai) meteorhullást ismertette (1844), a „vegybontási” adatokat ugyanekkor Nendtvich Károly közölte. Szintén Nendtvich foglalkozott az állítólagos iváni (Sopron vm.) kőesővel, megállapítva, hogy meteorithullás helyett egy heves zivatar után a földből kimosott „vasborsókról” van szó. A magyarországi meteoritok részben az MNM Természetrajzi Tárába, részben a bécsi udvari ásványgyűjteménybe kerültek. Az első, magyarországi meteoritból leírt ásványt is az osztrák W. Haidinger ismertette 1847-ben (a schreibersitet a szlanicai meteoritból).

III. 1850–1920

Az 1850-es években – az előző évtizedhez hasonlóan – tudományos társulatok kiadványaiban olvashatjuk az első beszámolókat egyes hullásokról (az 1850-es években 5 [!] volt). Így a mezőmadarasi meteoritról Knöpfler Vilmos (Wilhelm) 1853-ban, az ohábairól Johann Neugeboren 1857-ben az erdélyi szászok nagyszebeni természettudományi társulatának Verhandlungenjében, míg a kabai „lebkőről” Török József 1858-ban a Magyar Academiai Értesítőben írt, míg Kováts Gyula 1863-ban Haidinger nyomán ismertette a kakovai meteorkövet a Magyarhoni Földtani Társulat Munkálataiban. A részletesebb vizsgálatokra kivétel nélkül külföldön került sor (többnyire Bécsben, vagy a bécsi múzeum szakembereinek közvetítésével másutt). A legérdekesebb példánynak a kabai meteorit bizonyult, ebben F. Wöhler az ozokerithez (földiviaszhoz) hasonló szerves vegyületet mutatott ki, a lénártói meteorit volt pedig az első, amelyben nitrogént találtak (J. B. Boussingault, 1861-ben).

Eltekintve Piribauer Alajosnak 1875-ben a knyahinyai, Wartha Vincének 1878-ban a zsadányi és Koch Ferencnek 1885-ben a mocsi meteoritról közölt elemzésétől, a magyarországi meteoritok tudományos feldolgozására – hazai specialisták hiányában – külföldön került sor a periódus további részében is. Említésre méltó, hogy a szlanicai meteoritból egy újabb ásványt írtak le (cohenit, 1889), és egyes magyarországi meteoritok anyagára vonatkozóan további – ma már érvénytelen – elnevezések is születtek (arvait, kabait, lenartit). Nem elhanyagolható hazai fejlemény volt azonban, hogy a korábbi, alkalomszerű adományozásokkal szemben megindult a rendszeres gyűjteményfejlesztés. Ezáltal több intézményben is olyan anyag halmozódott fel, amely lehetővé tette (volna) a későbbi szisztematikus kutatást. Ez részben az újonnan észlelt meteorithullások helyszínére kiküldött szakemberek által végzett gyűjtéseknek volt köszönhető (1866, Knyahinya: Szabó József az MTA; 1875, Zsadány: Krenner József és Pethő Gyula a KMTT; 1882, Mocs: Koch Antal a kolozsvári tudományegyetem részéről kiküldve), másrészt Semsey Andornak, aki az MNM meteoritgyűjteményének fejlesztését különösen támogatta [3]. Míg a gyűjtemény 1821-ben öt, 1886-ban 253, 1902-ben 370 lelőhelyről őrzött példányokat. Említésre érdemes még Török Józsefnek a Természettudományi Közlönyben megjelent összefoglaló ismertetése, „A Magyar Birodalom meteoritjei” (1882).

IV. 1920-1950

A két világháború közötti időszakban feljegyzésre méltó esemény nem történt e téren, eltekintve a Dudichné Vendl Mária által az MNM meteoritgyűjteményéről készített új leltártól, mely az 1951-ben megjelent magyar meteoritgyűjteményi katalógus alapját képezte (l. az V. szakszban).

V. 1950–1985

Az újabb földtani anyagvizsgálati módszerek (opak optika, röntgendiffrakció [3], színképanalitika stb.) hazai elterjedése nyomán az 1950-es évek elejétől több, a kor szintjén álló leíró tanulmány jelent meg a hazai meteoritokról. Mintegy ennek előzményeként 1951-ben adták ki Tokody László és Dudichné Vendl Mária könyvét, mely lajstromba vette valamennyi magyarországi gyűjtemény anyagát, egyrészt a lelőhelyek, másrészt a Prior-féle rendszerezés szerint [4]. Az első cikket az akkor már a MÁFI-ban dolgozó Mauritz Béla és a vegyelemzéseket készítő intézeti munkatársai a kisvarsányi meteorkőről közölték (1953). E közleményben a felületi csiszolatok vizsgálatát Mauritz korábbi tanítványa, Sztrókay Kálmán végezte. A következőkben Sztrókay publikálta – szintén a MÁFI-ból kikerült szerzőtársaival – a mikei (1954) és a kabai meteoritok korszerű leírását (1959, 1960). Különösen jelentős volt a kabai meteoritban a Fe(III)-tartalmú ásványok kimutatása, mely a világon az elsők között derített fényt a széntartalmú meteoritok e jellegzetességére. Sztrókay később a szilikátmeteoritok ásványtani és vegyi alkatának fejlődésével kapcsolatos elméleti cikkeket is közölt (1965, 1967).

Ezután a hazai meteoritikai publikációk megjelenésében ismét hosszas szünet következett, amelyet csak 1977-ben szakított meg Sztrókay Kálmán (tanítványa, Buda György, valamint H. B. Wiik közreműködésével íródott) cikke a nyírábrányi meteoritról. Kétségkívül kedvezőtlenül befolyásolta a magyar meteoritika fejlődését, hogy 1944 után több mint hat évtizedig nem találtak újabb meteoritot Magyarországon, és a Természettudományi Múzeum (1951-ben már 484 hullásból 1251 példányt őrző) gyűjteménye 1956-ban részben megsemmisült. A katasztrófát különböző mértékű károsodás árán átvészelt meteoritok katalógusát 1969-ben jelentette meg Ravasz Csaba.

Megemlítjük még, hogy ezen időszakban a mezőmadarasi meteoritból amerikai kutatók egy új ásványt írtak le (merrihueit, 1967).

VI. 1985 óta

A hazai meteoritikai szakirodalom újabb fellendülése szintén az ELTE és a MÁFI kutatóinak köszönhető. Az ELTE-n működő, tágabb planetológiai, kozmológiai kérdésekkel is foglalkozó csoport reprezentánsai a földtudomány oldaláról Bérczi Szaniszló (Technika, majd Általános Fizika Tanszék) és Kubovics Imre (Kőzettan-Geokémia Tanszék). Munkatársaikkal együtt leírták az 1995-ös kaposfüredi metorithullás anyagát (1997) és további „klasszikus” Kárpát-medencei meteoritokkal (Mezőmadaras, Knyahinya, Mocs, Kaba) is foglalkoztak, természetesen már az időközben hazánkban is meghonosodott újabb analitikai módszerek (elektronsugaras mikroanalízis stb.) felhasználásával. A csoport szerteágazó kutatási tevékenységének ismertetése meghaladja e rövid áttekintés korlátjait, mindazonáltal megemlítjük még Bérczi Szaniszló: Holdkőzetekről, meteoritekről címmel 2000-ben megjelent könyvét.

Megindult hazánkban a részben szintén Földön kívüli eredetű mikroszkopikus testek (mikrometeoritok, impaktitok, mikroszferulák) vizsgálata is különböző nagyműszeres analitikai eljárások felhasználásával. Ezen objektumok feldúsulásait összefüggésbe hozzák olyan kozmikus katasztrófákkal (pl. kisbolygó-becsapódás), melyek a földi élővilág fejlődését jelentős mértékben befolyásolták (tömeges kihalások). Nem meglepő tehát, hogy e kutatások megindításában vezető szerepet játszottak a MÁFI munkatársai is, közülük az ásványtani szempontú tanulmányokat Kákay Szabó Orsolya tett közzé. A Debreceni Egyetem Ásvány-Földtani Tanszékén Szöőr Gyula vezetésével az ATOMKI-val együttműködve folynak e téren kutatások, melyek többek között ritka ásványfázisok (pl. moissanit) Kárpát-medencei azonosítását is eredményezték.

*A cikkben alkalmazott korszakolás a magyar ásványtan történetének tárgyalása során használt (nem meteoritikatörténeti igényű) szakaszolás.

[1] Székel’ E. (1559): Chronica ez vilagnac ieles dolgairol. Craccoba: Striykoviai Lazar. Korabeli más kéziratos feljegyzések egyenként 26, 28 és 30 fontos kövekről tesznek említést (l. Papp, 2000).

[2] Istvánffy, M. (1622): Pannonii historiarum de rebus hungaricis libri XXXIV. Coloniae Aggrippinae: Antonii Hierati. (fordítás)

[3] Az MNM első meteoritkatalógusát is ő állította össze: Semsey A. (1886): A Magyar Nemzeti Muzeum meteorit-gyűjteménye. Budapest: Athenaeum. Ugyanez 1887-ben Földt. Közl., 17, 191-200; l. még Semsey A. (1888): A Magyar Nemzeti Muzeum meteoritjeiről, Magyar Salon, 462-464.

[4] L. pl. Sztrókay, K. (1959): The application of X-ray analysis to the study of meteorites. Ann. Univ. Sci. Bp. Sect. Geol., 2, 117–127.

[5] Tokody L. & Dudichné Vendl M. (1951): Magyarország meteoritgyűjteményei. Budapest: Akadémiai Kiadó.

[6] Ravasz, Cs. (1969): Catalogue of meteorites of the Hungarian Natural History Museum. Fragm. Mineral. Palaeontol., 1, 3–110.